illuzió

A gondolat bűnösségéből fakad a bűnös gondolat

Eckhart Tolle ( Új Föld )

 

 

 

 

 Elfogadás :

Amit nem vagy képes örömmel tenni, azt minimum el tudod fogadni. Így: „ezt kell tennem”. Az elfogadás azt jelenti, hogy: „jelenleg ez a helyzet, ez a pillanat ezt a tettet igényli tőlem, így hát készségesen megteszem”. Már hosszan beszéltem arról, hogy mennyire fontos belül elfogadni azt, ami éppen történik. Elfogadni azt, amit éppen tenned kell, az ugyanennek az elfogadásnak a másik oldala. Például valószínűleg nem leszel képes élvezni, amikor éjjel, zuhogó esőben, minden településtől távol autód defektes kerekét lecseréled – lelkesedésről nem is szólva –, ám elfogadást bele tudsz vinni. Az elfogadás állapotában cselekedni azt jelenti, hogy békességben teszed, amit teszel. Ez a békesség leheletfinom energiarezgés, ami aztán beleáramlik a tettedbe. Első ránézésre az elfogadás passzív állapotnak tűnik, valójában azonban aktív és kreatív, mert valami teljesen újat hoz ebbe a világba. Az a békesség, az a finom energiarezgés: tudat; és az egyik út, amin a tudat bejut e világba: az önmegadott állapotban végzett cselekvés, amelynek egyik arculata az elfogadás.

Ha tevékenységedet képtelen vagy élvezni, és elfogadást sem tudsz belevinni, akkor állj le! Különben nem vállalsz felelősséget azért az egyetlen dologért, amiért valóban felelősséget tudsz vállalni: tudati állapotodért, ami történetesen az egyetlen olyan dolog, ami igazán számít. És ha nem vállalsz felelősséget a tudati állapotodért, nem vállalsz felelősséget az életért.

 

  A jó és Rossz :

Minden dolog és esemény mélyebb összekapcsolódottsága arra utal, hogy a „jó” és a „rossz” mentális címkéje végső soron illuzórikus. Mindig valamilyen korlátozott nézőpontra utalnak, és ezért csak viszonylagosan és időlegesen igazak. Ezt illusztrálja a bölcs ember története, aki drága kocsit nyert a lottón. Boldog volt a családja, és örvendeztek a barátai is. Fölkeresték, hogy megünnepeljék. „Hát nem nagyszerű? – mondták. – Milyen szerencsés vagy!” Emberünk mosolygott, és csak ennyit szólt: „Meglehet.” Néhány hétig örömmel vezette az autóját. Egy nap aztán az egyik útkereszteződésben részeg sofőr hajtott bele az új kocsijába, s így emberünk, számos sérüléssel, kórházba került. Családtagjai és barátai meglátogatták, és így szóltak: „No, ez aztán igazi balszerencse.” Emberünk ismét csak mosolygott, és annyit mondott: „Meglehet.” Amíg a kórházban feküdt, egyik éjjel földcsuszamlás miatt a háza a tengerbe zuhant. Másnap a barátai ismét fölkeresték: „Hát igen szerencsés vagy, hogy épp itt feküdtél a kórházban!” Újra azt felelte: „Meglehet.”

A bölcs ember „meglehetje” bármely történés megítélésének az elutasítását jelzi. Ahelyett, hogy véleményt mondana arról, ami van, elfogadja azt, és ily módon tudatosan a magasabb szintű rendre hangolódik. Tudja, az elme számára gyakran lehetetlen megérteni, hogy egy látszólag véletlenszerű eseménynek mi a helye és a célja az egész szövedékében. Véletlen események valójában nem léteznek, ahogy egymástól elszigetelt, önmagukban és önmagukért létező események és dolgok sem. A testedet alkotó atomok egykor csillagok belsejében izzottak, és még a legapróbb esemény okainak a száma is gyakorlatilag végtelen, s az egésszel fölfoghatatlan módokon kapcsolódik össze. Ha ki akarnád deríteni bármely esemény okát, akkor egészen a teremtés kezdetéig kellene visszamenned. A kozmosz nem kaotikus. Maga a kozmosz szó rendet jelent. Ám benne nem olyan rend uralkodik, amit az emberi elme valaha is megérthet, bár azt a rendet néha azért megpillanthatja.

Nem törődni azzal, hogy mi történik

J. Krishnamurti – a nagy indiai filozófus és spirituális tanító – több mint ötven évig szinte folyamatosan előadásokat tartott és utazott a világban, hogy megkísérelje átadni szóban – ami tartalom – azt, ami túl van a szavakon, túl van a tartalmon. Élete vége felé egyik előadása során a következő kérdéssel lepte meg hallgatóságát: „Akarjátok-e tudni a titkomat?” Mindenki rendkívül éberré vált. Hallgatóságának tagjai közül néhányan már húsz-harminc éve járogattak el az előadásaira, és még mindig nem sikerült megragadniuk tanítása lényegét. És erre végre, ennyi év után a mester hajlandó átnyújtani a megértés kulcsát! „A titkom – mondta –: nem törődöm azzal, hogy mi történik.”

Nem fejtette ki bővebben, ezért azt gyanítom, hallgatóinak zöme még zavarodottabb lett, mint amilyen addig volt. Holott ez az egyszerű állítás rendkívül messzire visz.

Mit jelent nem törődni azzal, hogy mi történik? Ezt: belül összhangban állok azzal, ami történik. „Ami történik”, az persze e pillanat „ilyenségére” vonatkozik, ami már mindig olyan, amilyen. Arra a tartalomra, arra a formára utal, amit ez a pillanat – az egyetlen létező pillanat – éppel fölvesz. Összhangban állni azzal, ami van: azt jelenti, hogy belső ellenállás nélkül viszonyulok ahhoz, mi éppen történik.

Gondolatban nem nevezem se jónak, se rossznak, csak hagyom lenni. Azt jelentené, ez, hogy soha többe nem tehetsz semmit, hogy változtass az életeden? Épp ellenkezőleg! Ha tetteid alapját a jelen pillanatra történő ráhangolódás alkotja, akkor a cselekedeteidet magának az életnek az intelligenciája támogatja.

 

Így lenne? :

Hakuin, a zen mester, egy japán városban élt. Nagy megbecsülésnek örvendett. Sokan keresték fel, hogy meghallgassák spirituális tanítását. Szomszédjának a tizenéves lánya egy nap teherbe esett. Amikor erre fény derült, dühös szülei szidalmazva faggatták az apa kilétéről. A lány végül azt mondta, hogy a gyerek Hakuintól, a zen mestertől származik. A dühöngő szülők erre átrohantak Hakuinhoz, s üvöltözve és vádlóan elmondták, lányuk bevallotta, ő a gyermeke apja. Hakuin csak ennyit mondott: „Így lenne?”

A botránynak híre ment a városban és a környéken. A mester jó híre odalett, ám őt ez nem zavarta. Immár senki sem kereste fel. Nem bánta. Amikor a gyermek megszületett, a lány szülei átvitték Hakuinhoz. „Te vagy az apja, hát tessék, gondoskodj róla!” A mester szeretettel gondoskodott a gyerekről. Egy év múlva a lány szégyenkezve vallotta be szüleinek, hogy a gyermek apja valójában az a fiatalember, aki a hentesüzletben dolgozik. A szülők irulva-pirulva keresték fel Hakuint, hogy kimagyarázkodjanak, és a bocsánatáért esedezzenek. „Borzasztóan sajnáljuk. Azért jöttünk, hogy visszavigyük a gyereket. A lányunk bevallotta, hogy nem ön az apja.” Hakuin mindössze ennyit mondott: „Így lenne?”, és átnyújtotta a csecsemőt.

„Így lenne?” válaszával a mester tökéletesen azonosan reagál hazugságra és igazságra, rossz hírre és jó hírre. Engedi, hogy a pillanat formája – az akár jó, akár rossz – olyan legyen, amilyen, s így ő nem válik az emberi dráma szereplőjévé. Számára csak ez a pillanat létezik, és ez a pillanat úgy van, ahogy van. Az eseményeket tehát nem teszi személyessé. Ő senkinek sem az áldozata. Teljesen egy a történéssel, ezért annak többé már nincs fölötte hatalma. Csak akkor vagy kiszolgáltatva a történésnek, és csak akkor szabja meg a világ, hogy boldog vagy-e vagy boldogtalan, ha ellenállsz annak, ami történik.

A csecsemő szeretetteljes gondoskodást kap. Az ellent nem állás ereje a rosszat jóra fordítja. Hakuin – mindig épp azt téve, amit a jelen pillanat igényel – átnyújtá a csecsemőt, amikor annak jön el az ideje.

Képzeld el röviden, vajon az ego hogyan reagált volna a kibontakozó eseménysor egyes fázisaiban!

 

A belső tér felfedezése:

 

 

 

Régi szufi történet regél arról a – valamelyik közel-keleti országban élt – királyról, aki folyton a boldogság és a csüggedtség állapota között hullámzott. A legkisebb kellemetlenség már teljesen kiborította, illetve heves reakcióra késztette; és a boldogsága pillanatok alatt változott csalódássá és kétségbeeséssé. Egy idő múlva belefáradt önmagába és az életbe, és kivezető utat keresett. Hívatta a királyságban élő, megvilágosodott ember hírében álló bölcset. Amikor az megérkezett, így szólt hozzá: „Olyan akarok lenni, mint te. Tudsz-e adni valamit, ami az életembe kiegyensúlyozottságot, nyugalmat és bölcsességet hozna? Bármennyit is kérsz érte, megfizetem.”

A bölcs így felelt: „Talán tudnék rajtad segíteni, de annak az ára oly hatalmas, hogy az egész királyságod sem lenne elegendő a megfizetésére. Ezért hát ajándékként adom, feltéve, hogy aztán becsben tartod.” A király biztosította efelől, mire a bölcs távozott.

Néhány hét múlva visszatért, és átnyújtott a királynak egy díszes, nefritkőből faragott ládikát. A király kinyitotta, s abban egy egyszerű aranygyűrűt talált. A gyűrűbe néhány betűt véstek. A bevésett szöveg így szólt: „Ez is el fog múlni.” „Mit jelent ez?” – kérdezte a király. A bölcs így felelt: „Mindig legyen rajtad e gyűrű! Bármi is történjék, mielőtt azt jónak vagy rossznak neveznéd, érintsd meg a gyűrűt, és olvasd el a rajta lévő szavakat! Ily módon mostantól békességben élsz majd.”

Ez is el fog múlni.

Mi teszi ezeket az egyszerű szavakat olyan erőteljessé? Felszínesen nézve úgy tűnhet, mintha e szavak nehéz helyzetekben ugyan valóban nyújthatnának némi enyhülést, ám az életben előforduló jó dolgok örömét is kisebbítenék. „Ne légy túl boldog, mert ez úgy se tart soká!” – a jelek szerint ezt üzenik e szavak olyan helyzetekben, amit jónak érzékelünk.

A mondat teljes értelme csak akkor válik világossá, ha két korábban említett történet összefüggésében vizsgáljuk meg. A zen mester története, aki mindig az „Így lenne?” szavakkal reagált, azt mutatja, hogy a jó akkor érkezik el hozzánk, ha az eseményeknek nem állunk ellen. Másként megfogalmazva: ha egyek vagyunk a történéssel. A férfi története, aki mindenre lakonikusan „meglehettel” reagált, a nem ítélkezés bölcsességére mutat rá. A gyűrű története pedig az állandóság hiányára, ami – ha felismerjük – a ragaszkodás elengedéséhez juttat el minket. Az igazi szabadság és a megvilágosodott élet három oldala: kerülni az ellenállást, az ítélkezést és a ragaszkodást.

A gyűrűbe vésett szavak nem azt üzenik, hogy ne élvezd az életedben előforduló jót; és nem is csupán az a céljuk, hogy szenvedés idején némi vigaszt nyújtsanak. Az üzenetük mélyebb: rá akarnak ébreszteni, hogy minden helyzet mulandó, ugyanis minden forma – akár jó, akár rossz – átmeneti. Amikor fölfogod, hogy minden forma átmeneti, kevésbé ragaszkodsz hozzájuk, és már nem azonosulsz velük olyan nagymértékben. Ragaszkodásmentesen élni nem azt jelenti, hogy nem élvezheted a jót, amit a világ felkínál. Történetesen még jobban élvezed. Hiszen ha már látod és elfogadod minden dolog mulandóságát és a változás elkerülhetetlenségét, akkor a vesztségtől való félelem és a jövővel kapcsolatos szorongás nélkül élvezheted a világ örömeit – amíg tartanak. Ha nem kötődsz semmihez, akkor magasabbról láthatsz rá életed eseményeire, ahelyett, hogy elvesznél bennük. Olyan leszel, mint az űrhajós, aki látja a Föld bolygót, amelyet hatalmas tér vesz körül, és észreveszi a paradox igazságot: a Föld egyszerre értékes és jelentéktelen. A fölismerés, hogy „ez is el fog múlni”, lehetővé teszi, hogy ragaszkodás nélkül élj, aminek a hatására új dimenzió lép be az életedbe: a belső tér. A ragaszkodás felhagyásával, valamint az ítélkezés és a belső ellenállás elkerülésével ehhez a dimenzióhoz férsz hozzá.

Amikor többé már nem azonosulsz teljesen a formákkal, tudat – aki vagy – szabadul ki a formába börtönözöttségéből. Ez a szabadság a belső tér megjelenése. Nyugodt csendként, a bensőd mélyén érzett finom békességként jelenik meg, még valami látszólag rossz történésekor is. Ez is el fog múlni. Az eseményt hirtelen tér öleli körül. Tér veszi körül az érzelmi hegyeket és völgyeket, sőt a fájdalmat is. És legfőképpen: tér jelenik meg a gondolataid között. Abból a térből pedig olyan békesség sugárzik, ami nem „evilági”, mert ez a világ forma, a béke azonban tér. Ez Isten békéje.

Immár úgy élvezheted és értékelheted e világ dolgait, hogy közben nem tulajdonítasz nekik olyan fontosságot és jelentőséget, amivel azok valójában nem rendelkeznek. Részt vehetsz a teremtés táncában, és tevékeny lehetsz anélkül, hogy az eredményen csüngenél, s hogy oktalanul követelnéd a világtól: „Tégy teljessé! Tégy boldoggá! Add, hogy biztonságban érezhessem magam! Mondd meg, ki vagyok!” A világtól nem kaphatod meg ezeket, és amint megszűnnek benned az elvárások, minden önmagad teremtette szenvedés véget ér. Minden ilyen szenvedés a forma túlértékelésének és a belső dimenzió föl nem ismerésének a következménye. Ha ez a dimenzió jelen van az életedben, akkor anélkül élvezheted a dolgokat, élményeket és az érzékszervi örömöket, hogy azokban elvesznél, hogy belül kötődnél hozzájuk. Más szóval: anélkül, hogy a világ függőségében élnél.

Az „ez is el fog múlni” szavak a valóság felé terelnek. Azzal, hogy rámutatnak minden forma tünékenységére, közvetve az örökre is rámutatnak. Csak a benned lévő örök képes fölismerni a mulandó mulandóságát.

Amikor a tér dimenziója elvész – pontosabban: számodra ismeretlen marad –, a világ dolgai abszolút fontossá, komollyá és súlyossá válnak, holott nem azok. Ha a világot nem a formamentes szemszögéből nézed, akkor az ijesztő és végső soron kétségbeejtő hely lesz. Az ószövetségi próféta bizonyára ezt érezte, amikor így írt: „Minden fáraszt. Nem mondhatja senki”.^**